László Ervin

Az emberiség nem egyenletesen fejlődik, éppúgy, ahogy bármilyen más faj, ökológiai vagy biológiai rendszer sem. Mindig vannak átmeneti szakaszok, ahol aránylag gyors ütemű átalakulás jellemző, ami vagy sikeres vagy nem. Ha nem sikeres, akkor egy faj kipusztul vagy egy rendszer teljesen átalakul. Ha sikeres, akkor új típusú rendszer áll elő. Ezek az ugrásszerű fejlődések manapság már jól ismertek. Az ember esetében ugyanez történik; ezek az átalakulások okozzák a korszakváltásokat. Miért lényeges ez? Az utolsó ilyen nagy változás 300-350 évvel ezelőtt volt, a középkor és az újkor határán. Ennek nyomán a klasszikus ipari kultúrán alapuló kor következett. Most ez a kor a végéhez közeledik, és egy posztindusztriális kor felé haladunk, amit még nem látunk tisztán. De az biztos, hogy ez a kor nem húzza sokáig.

Az a feladat áll előttünk, hogy meg kell változnunk. Az előtt a döntés előtt állunk, hogy megvárjuk-e azt a pillanatot, amikor rá leszünk kényszerítve a változásra, és akkor próbáljuk menteni a menthetőt, vagy pedig tekintetbe vesszük az elkövetkezendő 10-20 évet, és megkezdjük azt az adaptálási folyamatot, ami a viselkedés, a fogyasztási szokások, a termelési rendszer stb. átalakításával jár. Egy olyan bolygón élünk, amelyen tulajdonképpen szabad energiaáramlás és zárt anyagmennyiség van. Ez azt jelenti, hogy energia áramlik be, főként a Napból, hisz minden élet ezen az energián alapul. Anyag viszont nem megy se ki, se be, azon kívül, hogy egy meteorit időnként becsapódik, vagy egy szatellitet elveszítünk a világegyetemben. Az ilyen kivételektől eltekintve mindaz, ami a Föld felszínén van, itt is marad. Az ipari kor tévedése abban áll - bár ez régebben nem volt nyilvánvaló -, hogy olyan anyagi forrásokat használ fel, amelyek nem újíthatók fel. Olyan energiaforrásokat használunk, amelyek évezredekkel ezelőtt keletkeztek, mint például az olaj, a földgáz vagy a szén. Ez egy ideig megy, de aztán fölborítja az egész rendszer egyensúlyát, hiszen ez egy kényes rendszer. James Lovelock szerint az egész bioszféra egy élő organizmus, mert úgy regulálja és adaptálja magát állandóan, mint egy élőlény. Ennek előnye, hogy fenntartja magát, hátránya viszont az, hogy határai vannak. Hogyha ezeket nagyon megzavarjuk, akkor előbb-utóbb másfajta önregulációt alakít ki. Ez kozmikus szempontból nézve nem lenne nagy baj, csakhogy másfajta, az emberiség számára kedvezőtlenebb egyensúly alakulna ki. Például egy másik klímarendszer kialakulása esetén megtörténhet, hogy a föld kevesebbet terem, hiszen nem ott esik az eső, ahol eddig, és nagyobb térségeket fog szárazság sújtani. Akkor pedig nem lehet a csaknem 6 milliárd embert élelemmel ellátni. Ez csak egy példa. Rengeteg ilyen problémát fel lehet sorolni, de valamennyire érvényes: ennek az egész önfenntartó rendszernek, amiből az emberiség él, amin a biológiai élet alapul, a terhelése kezd magasabb lenni, mint a teherbírása. Ez az alapvető probléma, és ezért elodázhatatlan a változtatás.

A különböző irányból érkező figyelmeztetések ellenére nem látni a jeleit egy ilyen horderejű változtatás szándékának.

Akár üzletemberekkel, akár politikusokkal beszél az ember, a válasz hasonló: ha a vállalkozásomat megpróbálom ilyen meggondolások alapján átalakítani, akkor a vetélytársak, a konkurencia fog előnyhöz jutni. A politikusok hasonló helyzetben vannak, hiszen ha a választóik ezt nem látják be, akkor nem maradhatnak hatalmon. Ezért egymagában egyetlen vezetés sem tud ezen segíteni. Csak akkor történhet valami, ha az emberek zöme nagyobb belátással lesz képes gondolkodni, és kicsit képes lesz a jövőbe nézni, hiszen a jövő már nincs messze. A jövő most már nagyon közel van. Már most cselekednünk kell ahhoz, hogy amit tervezünk, azt meg is lehessen valósítani. Meg kell értetni az emberekkel, hogy ezen a végső ponton a választásuktól függ a jövő; nemcsak attól, hogy mit fogyasztanak, mivel foglalkoznak, milyen véleményt alkotnak, hanem attól is, hogy milyen életmódot folytatnak, milyen politikát támogatnak, milyen kívánságaik vannak. Ezek a dolgok a néző, az olvasó, az újságíró és az újságok szempontjából döntőek, akárcsak a fogyasztás az üzleti világ szempontjából. Természetesen azt nehéz elképzelni, hogy az emberek maguktól egyszer csak angyalokká válnak és olyan racionálissá, hogy megértik mindezt. Ezért kellene a vezető üzletemberekkel, menedzserekkel és a politikusokkal közösen ilyen dialógust kezdeni. Ebben rendkívül fontos szerepe van a médiának, a televíziónak, az újságoknak, rádiónak, és mindenkinek, aki közvélemény-formáló.

A jobb európai napilapok jövedelmének is a kétharmada hirdetésekből származik. Ilyen gazdasági feltételek között hogyan képviselhető hatékonyan ez a gondolat?

A kérdés az, hogy megvárjuk-e a katasztrófát, vagy pedig képesek vagyunk már most a cselekvésre. Az újságok, folyóiratok, televíziós programok stb. gazdasági érdekeltsége nagyon szűkös látóhatárt teremt. Ugyanakkor tudjuk, hogy a piac nagyon jól tud reagálni az értékrendszerek, a kívánságok és a vélemények változására is. Tehát arra reagálnak, ami már van. Esetleg arra is reagálnak, ami éppen kezdődik, egy olyan trendre, ami már elindult. De nehezen képzelhető el, hogy a piac arra reagáljon, ami még nincsen. Ez csak akkor lesz elvárható, ha belátjuk, hogy ez így tovább nem megy, a kanyaron túl kell látnunk. A piac pedig csak annyit lát előre, amennyi közvetlen előtte van. Ezért sem a média, sem a politika nem képes pozitív befolyást gyakorolni ebben a helyzetben. A mai tudás alapján nem tudunk eleget tenni annak érdekében, amit a holnap hoz. Ez többek között a nagy problémája a mai menedzsment-filozófiának is, amit total-quality management-nek neveznek. Ez arra törekszik, hogy százszázalékosan kielégítse a kliensét. Ám a kliens mai elvárását elégítik ki, és azon nem gondolkoznak, hisz nem tudnak ilyen formában gondolkozni, hogy mi lesz az érdeke, és mit fog elvárni 5 vagy 10 év múlva.

A demokratikus politikai rendszerek előrelátása is rövid távra, 4-5 évre terjed.

Nagyon nehéz a demokráciában előrelátónak lenni, hiszen a demokrácia arra reagál, amit a démosz, a nép gondol és kér. Itt Thomas Jefferson gondolatát kell idéznem, aki azt mondta, hogy ha úgy érezzük, hogy a nép nem elég művelt ahhoz, hogy jól tudjon határozni, akkor a megoldás nem az, hogy elvegyük tőle a hatalmat, hanem művelni, tehát informálni kell. Itt egy kulcskérdéshez jutottunk, hiszen létrejött a globális információs rendszer. Természetesen nem mindenki jut hozzá, mert az emberek nagy százaléka olyan szegényen él, hogy nem tud hozzáférni ehhez a technikához. A televízióhoz, meg rádióhoz ugyan már majdnem mindenki hozzáfér, de ezeket csak passzívan nézhetik, ill. hallhatják. A kétirányú kommunikációhoz még aránylag kevés ember fér hozzá, ám mégiscsak hozzáfér. Tehát van egy hatalmas eszközünk, amelyet nem olyan üzenetek küldésére használunk, melyek az emberek valódi érdekeit szolgálnák. Ezek olyan beszélgetések lennének, mint ez a mostani, amiben azon próbálunk gondolkodni, hogy mit is kellene cselekedni ahhoz, hogy, nemcsak nekünk, hanem a gyerekünknek is jól menjen még a sora.

Ön azt írja, hogy még a legfelkészültebb és a legtöbb információhoz jutó kormányok sem képesek hosszú távú terveket megvalósítani, és hogy a társadalmak kormányozhatatlanná váltak.

Ezt úgy értem, hogy nemzeti struktúrákban nem lehet kormányozni. Miért nem? Mert az összes folyamat, ami meghatározza, hogy mi történik egy nemzetgazdaságon belül, már nemzetközivé vált. Tehát nemzetközi téren kellene a kormányozhatóságot megteremteni. Ma körülbelül 180 tagja van az ENSZ-nek. A tagok 80 százaléka egész kis és szegény ország, melyek még magukat sem tudják kormányozni, nemhogy össze tudnának fogni ahhoz, hogy az egész rendszert valamilyen formában fejlesszék. Az emberiség elért egy szintet, ami túlhaladja a struktúráinkat. Mindenki össze van vagy lehet kapcsolva információval, a piacok teljesen globalizálva vannak, a tőkeáramlások villámsebesen zajlanak a világrészek között, a kormányzás pedig marad a régi nemzeti alapokon. Az ENSZ pedig úgy próbál nemzetközösséget teremteni, hogy összehozza őket a közgyűlésben, ahol mindenki a saját érdekét nézi. Abban a reményben, hogy ha mindenki jól képviseli a saját érdekét, akkor majd másnak is jó lesz. Ezt mondta annak idején Adam Smith is, hogy van egy láthatatlan kéz, amely összehangolja az érdekeket a piacon keresztül. Nos ez még a piac esetében sem működik, mert csak akkor működne, ha mindenkinek egyforma ereje lenne, azonos tőkével, hatalommal tudna fellépni a piacon. De miután az egyik szereplőnek nagyon nagy befolyása van, a másiknak nagyon kicsi, és a nagy befolyással bírók csak a saját érdeküket nézik, az ő fellépésükből a kisebbeknek nem sok hasznuk lesz.

Ugyanez történik a politikában is. Ha a nagyhatalmak csak a közvetlen, rövid távú érdekeiket nézik, akkor tulajdonképpen kizárják a szegényebb és a kisebb országokat ebből a rendszerből. Itt alighanem vissza kell térnünk Einstein gondolatához, amit ugyan a fizikai fejlődésről mondott, de alkalmazható az emberiségre is. Azt mondta, hogy egy problémát nem tudunk megoldani azzal a gondolkodásmóddal, amelyikben maga a probléma keletkezett. Neki például az 1900-as évek elején az volt a problémája, hogy a newtoni fizika sok jelenségre nem tudott magyarázatot adni, vagy csak olyan komplikált módon, hogy annak már nem volt értelme. Hasonló helyzetben vagyunk ma is; egy újabb einsteini fordulatra volna szükség, de ezúttal az emberiség kultúrájában.

Mi vezethet egy ilyen fordulatra?

Nézzünk meg egy tényezőt a sokból, s ez pedig Kína. Kína a maga 1,2 milliárd emberével szeretne bekerülni az ipari fejlődés fővonalába. Ez azt jelenti, hogy Pekingben is annyi ember szeretne autót vezetni, mint mondjuk Párizsban vagy akár Budapesten. Ha erre tényleg sor kerül és nemcsak Pekingben, akkor a még gazdaságosan kitermelhető olajkészlet 5-10 év alatt elfogyna, s a levegőt annyira megterhelnék a kipufogó gázokkal, hogy jóformán belélegezhetetlen lenne, pedig már most is rossz, noha ott a legtöbb ember biciklizik. Ehhez még hozzá kell számítanunk, hogy Kína egész gazdasági rendszere szénre van alapozva. Ma Amerika után a világ második legnagyobb széntermelője, kb. 2020-ra, hogy ha így megy tovább, az első lesz. Akkorra a levegőszennyezés fokozódása, a savas eső terméscsökkentő hatása miatt Kína nem tudja majd lakosságát élelemmel ellátni. Mit csinálunk mi ezen a területen? Megpróbálunk nekik annyi tőkét és technológiát eladni, amennyit csak lehet. Sőt ha olyan technológiánk van, amit itt már nem tudunk eladni, akkor eladjuk nekik. Tehát hozzásegítjük őket ahhoz, hogy azt a rendszert, amiben mi élünk, tönkretegyék. Ez egy példa a sok közül, ami azt mutatja, hogy valójában azt a fát vágjuk ki, amelyiken ülünk. Végső soron az a sok kívánság, ami ma a világban van, az ily módon nem tartható fenn. Pedig ebbe az irányba megyünk tovább. Amihez még az is hozzátartozik, hogy hány ember van a világon, és hogy ez mennyire terheli a Földet. Ma körülbelül 250 ezer emberrel több születik a világban, mint amennyi meghal, tehát ennyivel növekszik az emberiség naponta. Egynegyed millióval, ez egy évben összesen kilencven-egynéhány millió. Ez pedig azt jelenti, hogy 30–35 éven belül megduplázódik az emberiség. Ha mindenki úgy élne, mint 50 vagy 100 ezer évvel ezelőtt az elődeink, akkor ez egészen 40–50 milliárd emberig nem jelentene problémát, hiszen annyit tudnánk termelni, és nem zavarnánk a természetet stb. De most nem úgy élünk; az emberek 25%-a a fejlett országokban, a Nyugat-Európában, Észak-Amerikában, Japánban él. És Kelet-Európa, Dél-Kelet-Ázsia, Dél-Amerika és Közép-Amerika egyre inkább ezt az életmódot sajátítja el. Tehát ily módon nem fogjuk tudni ellátni azt az embertömeget, ami megszületik. Minden ilyen problémára elvileg van megoldás, bár vég nélkül nem lehet növekedni. De e téren nem elég a technikai megoldás. Nagy társadalmi és értékrendszerbeli változások kellenek. Addig azonban nem vagyunk hajlandók változtatni, ameddig nem vagyunk rákényszerülve. Félünk a változástól. Félünk attól, hogy ha mi csinálunk valamit, akkor a konkurencia jut előnyhöz, nekünk pedig hátrányunk lesz belőle.

Elegendő-e a belátás egy új értékrendszer kialakításához?

Olyan helyzetben vagyunk, amire eddig nem volt példa. Az újdonság nem az, hogy válság előtt állunk, hanem az, hogy milyen dimenziója van ennek a válságnak. Eddig ugyanis mindig lokális válságok voltak. Egyik vagy másik kultúra, társadalom vagy ökoszisztéma volt válságban. Most a bolygó egész létfenntartási rendszere veszélyeztetve van. Ami azt jelenti, hogy ez először nyilván a szegényebb rétegeket érinti, de még a nagy gazdagsággal bíró népek sem lesznek képesek magukat kivonni a hatása alól. Nem tudunk szigetet képezni, még Európában sem; egy csónakban evezünk, ahogy mondani szokták. Az tévhit, hogy ugyan Afrika még nem, de az emberiség többi része talán majd jobban fogja csinálni. A katasztrófák gyorsan terjednek a világban.

Új helyzet előtt állunk, és még nem tudjuk, hogyan reagáljunk rá. A történelemből ismeretes, hogy a nagy vallási megújulások általában krízispontokon keletkeztek, mind a kereszténység, mind az iszlám, Buddha fellépése stb. Tulajdonképpen egy új vallásra lenne szükségünk. De nehéz elképzelni, hogy egy új vallás szülessen. Az utóbbi száz évben volt egy ilyen pszeudo-vallás: a tudomány. Nem az igazi tudomány; az igazi tudomány mindig nyitott, és mindig keres és kutat, és mindig képes továbbfejlődni. Számos vallásos emberrel beszéltem, mind kereszténnyel, mind zsidóval és hinduval, legutóbb a dalai lámával, és ők egybehangzóan azt vallják, hogy a vallás lényege – amit a latin neve, a religio, a religare is mond: – az összeköttetés, a közösség egy közös tudatban. És ez egy alapvető emberi vonás, ami nélkül a társadalmat nem lehet elképzelni. Kell, hogy valamiféle közös elgondolás, közös világnézet, közös értékrendszer kösse össze az embereket. Ezt nem lehet felülről erőszakolni. A megoldás az, hogy az embereknek maguknak kell rájönniük, hogy vannak mélyebb értékek, amelyek közös értékek. Ez a kommunikáció a lényege a dolognak. Azt nem tudjuk, hogy mi fog történni, amikor az egész emberiség veszélyeztetve van. Nem hiszem, hogy egy próféta fog fellépni, inkább abban reménykedem, hogy van egy közös tudat vagy egy közös tudatmező, és ez képes változni.

LÁSZLÓ ERVIN

(1932) filozófus. A Római Klub tagja. A Budapest Klub elnöke. Számos könyv szerzője és társszerzője, melyeket különféle világnyelveken adtak ki. Olaszországban él.

Magyarul megjelent könyvei:

  • Zene – rendszerelmélet – világrend. Bp., 1986.
  • Döntés előtt. Bp., 1994.
  • Kozmikus kapcsolatok. A harmadik évezred világképe. Bp., 1996.
  • Harmadik évezred. Veszélyek és esélyek. A Budapest Klub első jelentése. Bp., 1998.
  • Káoszpont. Válaszút előtt a világ, London – New York – Bp., 2006.

Kapcsolódó linkek: